A füge hosszú évezredek óta szolgál táplálékul. Ezt az édes, és tápanyagban gazdag gyümölcsöt nagyon gyakran említik a Bibliában is.
A vad füge Nyugat-Ázsiában őshonos, onnan érkezett a Mediterráneumba és az ókori egyiptomiak kezdték termeszteni 6000 éve. Kulturális és kulináris szerepét hangsúlyozza az is, hogy egyiptomi sír falfestményein is láthatunk fügét szüretelő alakokat.
A rómaiak is nagyon sokat használták a fügét, a legjobb minőségűeket természetesen a jómódúak fogyasztották, a gyengébb változatokat pedig a rabszolgák.
Hazánkban a füge már a török hódoltság idején jelen volt, a törökök ugyanis sokkal többre tartották a szőlőnél, nagy számban telepítették szőlőültetvények helyére. Hogy többre becsülték a szőlőnél, annak valószínű, hogy vallási eredetű okai vannak, értsd: alkoholtilalom.
Régóta ismerjük tehát, fogyasztjuk mézédes gyümölcsét, akár frissen, akár aszalva. (Érdekesség, hogy a fügét önmagában gyümölcsnek hisszük, pedig amit apró magoknak vélünk, azok valójában több, mint ezer apró gyümölcs – a korsó alakú, elhúsosodó virágzati tengelybe zárva.)
Mostanában kezdjük megismerni, hogy szárított levele nemcsak teának kiváló, de frissen szörp is készülhet belőle. Csodás zöld színe elbűvölt, ezért nekiláttam, hogy magam is kipróbáljam. Nem csalódtunk, enyhén kókuszos íze a nyári kerti partik egyik slágerévé avatja. (Tavasztól “lombhullásig” használhatjuk a friss leveleket, amikor a bokor kezdi elveszíteni “lombkoronáját”, már ne használjuk.)